Hamu és Feltámadás

Online kocsma! Dohányzó helyiség (kérjük használja a kihelyezett hamutálakat), asztalt biztosítani csak rendelés fejében tudunk, a földre köpni tilos!

Friss topikok

Hogyan (ne) támogasd a csöveseket

2014.09.29. 12:41 junkiemano

Foglalkozik mindenki eleget az Ice Bucket Challenge-el, nekem már felesleges kifejtenem újra az ezerszer átrágottat. Kíváncsi se lennék, hogy hányan teljesítették valójában a karitatív részét is, úgyis tudom, hogy nem elegen. Bármilyen mainstream lett a téma, létezik még kommerszebb, még többet vitaott irányvonala az adakozásnak.

Kezdjük ott, hogy szerelmes lettem Gergőbe a jól sikerült homályos képe, a leírt cselekedete, és az ezáltal kikövetkeztetett világnézete alapján. Hamár az IBC kapcsán osztották meg Facebook falamon, az első gondolatom ennek a margóján is az, hogy ne lájkolni tessék, hanem karon fogni egy hajléktalant, és elvinni andalogva a Tescoban bevásároltatni, ha már ennyire tetszik az ötlet mindenkinek. Persze rögtön vizionáltam is, a tévé műsoros "5 perced van teletenni a bevásárlókocsit" fílinget, amiben őszintébb élelmesebb csövik a boros sorokhoz sprintelnek, majd szisztematikusan telepakolják a kocsit a hely befogadóterének megfelelő legtöbb koccintós kiszereléssel, majd elégedetten fényképezkednek vele, vagy mellette félig fekvő pózban.

Gonosz vagyok? Én aztán nem. Jobb kedvemben rendszeresen elfog az adakozási inger. Valamilyen definiálhatatlan belső rendszer alapján megválogatva, ha tehetem, adok, mert ha nekem van minden este miből leépülni, nekik is jár egy szelet tiszta kenyér legalább. Perverzióm olyanokhoz odamenni némi apróval, akik épp nem is kérnek, csak valamelyik kukából lóg ki az altestük, hogy élelmiszerhez jussanak. Az sokkal jobb élmény számomra, mint az erőszakos "megmondom az őszintét, piára kell" lejárt marketing dumás, saját hugyuktól bűzlő alkoholistáknak adni, akikből már az az emberi pszichikai minimum is kiveszett, hogy röstellnek ránézni azokra, akiktől lejmolnak.

Ettől függetlenül, ha épp nem vagyok adakozó kedvemben, gyakran érzek kényszert, hogy megosszam azzal, aki épp velem van, hogy igazából nem támogatom az ilyen jellegű adakozást, mert ezzel pusztán abban a meggyőződésében támogatom a kéregetőt, hogy kurvára megéri a pénzkeresés ezen módját űzni. Minek dolgozni, ha a minimálbér többszörösét lazán összeszedi a pirosnál támolyogva is. Nem vagyok öreg, de az idő múlásával egyre inkább frusztrálnak a folyóbor mámorában bohóckodó, földre szórt aprókért táncoló csövesek. Ezt a műfajt, ha más nem, elvből képtelen vagyok támogatni. Olyan szintjét mutatja meg az emberi gyarlóságnak, amit ignorálni szeretnék inkább.

Visszatérve Gergőre. Örülök az örömének, ha már nekem legutóbb épp nem ez jutott. A Király utcán vasárnap este a szórakozás felé tartva, egy komolyabb öklendezést gyűrtem le, amikor egy komplett zöld, társasházi kuka felett(!), az abból kitúrt maradékot falatozta egy leszakadt honfitársunk. Minden lelki erőmet, és aprómat összekaparva léptem oda hozzá, miután pár méterről visszafordultam, hogy "egyen valami rendeset, ajóistenáldjameg". Nem állítom, hogy a kajcsit magát befejezte, de volt egy tizedmásodperc, amíg azt a fajta hálát észleltem, amiről Gergő barátunk beszámol. Az azt követő rövid számlálás után, hogy "csak" 250 magyar forint apró volt nálam, amit volt arcom kérés nélkül ráerőltetni, mérgelődve intett búcsút az öreg, válogatott szitokszavak felböfögésének közepette. Hasonlóan jártam már erdélyi nénivel, akinek barátaimmal összedobtunk 500 forintot, és nem akart otthagyni minket, amíg még egyszer ennyit össze nem adunk (nem adtunk, sőt gondolkoztam, hogy visszakérem), szendvicset visszautasító ételért rimánkodóval, és sorolhatnám a végtelen sort.

Hazugnak érezném magam, ha nem említeném meg a bácsit, aki 50 forint átadása után 10 méterről visszafordult, hogy ha ilyen rendesek voltunk, megadná a számát, mert amúgy kurvára munkát keres, és bármit vállalna az árokásástól kezdve. De róla azóta mesélek mindenkinek, mert felemelő volt bár, de kivételt képezett.

Részemről mindig rá próbálok gondolni, meg arra, hogy én ezt a posztot a meleg ágyból írom, egy szavam nem lehet, miért ne adnám a töredékét oda annak, amit egy ebédnél a multi kantinjában otthagyok, és nem a heroinista párra, akik a Corvin aluljáróban laknak, és felháborodottan utasították vissza, hogy segítséget hívjak nekik.

Adni jó, kapni még jobb. Hisz tudjuk rég, adni a legnagyobb önzőség, mert pozitív érzéssel tölt el a jó cselekedet, azért gyakoroljuk. Pedig tulajdonképpen mindegy, miért csináljuk, ha win-win a helyzet. Én adok, nem szelfizek a csövesekkel, de befogadom, ha hálás tekintetükkel a napom fényét emelik, és örömmel játszom el a gondolattal, hogy megmelengettem a kihűlő szíveket. Buta mód, talán első sorban abban reménykedem, hogy elgondolkoztatom őket. Most azon, hogy Téged, kedves Olvasó. Adni jó.


Szólj hozzá!

Címkék: csöves idióták együttélés

A bejegyzés trackback címe:

https://foenix.blog.hu/api/trackback/id/tr926728003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.