Ösztöndíj, pályázat, kedvezmény. Talán ezzel a három szóval lehetne a legegyszerűbben leírni a magyar politikusok szentháromságát, ha fiatalokat célzó propagandáról van szó. A magyar fiatalok menekülése az országból azóta ilyen fontos téma, hogy Gyurcsány Ferenc évekkel ezelőtt mindenkit megnyugtatott, hogy el lehet menni. Aztán kicsit túl sokan vették a lapot, meg a bakancsot is, hogy Ja, akkor csá, adios, see you in hell. A hallgatói szerződésekkel, az egyre elvetemültebb reformokkal, a vállalhatatlan adóterhekkel és bérekkel pedig mostanra állandó téma ez a jelenség.
Ez persze baj, mert ugye valakinek el kellene tartania az országot, ami amúgy önmagában elég nevetséges szerintem, és igenis joggal merül föl egyre több emberben, hogy ha eddig semmit nem kapott az országtól (értsd az országot vezetőktől), akkor miért is kéne 27%-os áfát fizetni a felére leadózott fizetésből és közben még elviselni, hogy ez a rakás tohonya fasz semmi értékelhetőt nem kezd a pénzzel. A probléma tehát megoldásért kiált egy ideje. Összeültek hát a fejesek, előhúzták a kalapból a három varázsszót, és azóta is ott ülnek értetlenül, mert a csoda valahogy elmaradt.
Valamiért az a magyar politika és vezetés dogmája, hogy az államnak adnia kell. Perverz Mikulásként kampányol minden politikus, fűt-fát ígérnek ajándékba, mi pedig elkezdjük elvárásként kezelni a dolgot. Kíváncsi szemekkel lessük, miben segítenek majd ismét. Az valahogy homályban marad, hogy mikor is lettünk rászorulók. Hogy miért kell ajándékot kapnunk. Hogy mióta szorulunk rá az alkalmazottaink segítségére. Mert azok! Mi alkalmazzuk és fizetjük őket, és bár igazán nem hiányzik semmiféle belvillongás, de akár ki is rúghatnánk őket a picsába, ha elégedetlenek vagyunk a munkájukkal.
Remek példa erre a rezsicsökkentés. Az mi a faszom?! Minden csekk alján egy sor, hogy Nesze, látjuk, hogy csóró vagy, átveszünk egy kicsit a teherből, mert ekkora arcok vagyunk. Hát a lófaszt. Pocsékul végzitek a munkátokat hosszú évek óta és így eljutottunk oda, hogy lassan komoly státusszimbólum, ha nem okoz gondot a számlák fizetése.
És ugyanez a hozzáállás a külföldön élő fiatalokkal.
Segítünk! Gyertek haza, lesz nektek pályázat, meg ösztöndíj! Kösz, de kösz nem! Fizessetek ki, annyi elég lesz. Én nem ismerek olyat, aki azért ment volna Londonba, mert ott az állam azzal segíti, hogy remek programokat szerveznek nekik, vagy úgy egyáltalán, mert jobbak lennének a munkakörülmények. Sőt, London már azért könyörög, hogy ne jöjjenek többen. De mégis mennek, mert vállalható mennyiségű pénzt akarnak keresni.
Meanwhile in a British immigration office
Ennyi. Ennyit kéne biztosítanotok, nem pedig havonta 50 ezer forintot 10 hónapig a summa cum laude mérnöknek, mert külföldön ennek a dupláját spórolja meg egy jól menő hely pincére. Egészen félelmetesen ostoba hozzáállás ez, ami most éppen 110 milliárd forintunkba fog kerülni. Az azért elég kellemes pénz, nem? Annyi talán a szerencsénk, hogy itthon nem jellemző a korrupció, így legalább attól nem kell félnünk, hogy az amúgy is feleslegesen elbaszott milliárdokból még le is húznak itt-ott.
A varázsszavak helyett itt van inkább egy jó tanács: ha majd egy londoni pultos nem keres háromszor többet, mint itthon egy egyetemi professzor vagy egy diplomás középvezető, akkor majd marad a fiatalság is. Addig pedig egészen nyugodtan rohadjatok meg a szerződésetekkel, a pályázatokkal és az ösztöndíjakkal együtt. Nem kérünk belőle, köszönjük.
