Hamu és Feltámadás

Online kocsma! Dohányzó helyiség (kérjük használja a kihelyezett hamutálakat), asztalt biztosítani csak rendelés fejében tudunk, a földre köpni tilos!

Friss topikok

Szerelem a neten

2012.03.09. 12:39 junkiemano

18 évesen veszítettem el a szüzességemet, ami a társkeresőzést illeti, amikor épp nagyon be akartam pasizni, és mi sem tűnt kézenfekvőbbnek a tinikorban megszerzett chatelős gyakorlat kamatoztatására, mint az internetes ismerkedés. Ekkor már bőven a fényképes adatlapok korszaka dívott, pedig emlékszünk még azokra az időszámításunk előtti időkre (durván 10 éve), amikor a másik fél külseje ismeretének tökéletes hiánya mellett köttettek a kapcsolatok a különböző chat szobákban. Azokból lehetett menni privibe, ahol első körben még a rejtélyes partner nemét is ki kellett deríteni.

Nekem első próbálkozásra úgy bejött a dolog, hogy gyakorlatilag a fiúval, akivel először elkezdtem levelezni, találkoztam is egy szép tél végi estén, majd együtt is maradtunk laza három évre. Idővel a pozitív emlékek feltörtek bennem, amikor újra egyedül találtam magam, és ismét megtettem, amire minden alkalommal kicsit nehéz rászánnom magam: újra szerencsét próbáltam. Egy csodás fiúba botlottam akkor is, akinek a sztorizását ma is szívesen, gyakran a nevetéstől fetrengve hallgatom, mikor félévente összefutunk élménybeszámolni. Az ezeket követő próbálkozásaim során már kevesebb sikerélményről tudok beszámolni. Egyszer-kétszer nekifutottam, pár hétig voltam kitartó, és a hangsúly áthelyeződött a viccesebbnél viccesebb, szánalmasabbnál szánalmasabb fényképeken és adatlapokon való szórakozásra. Valahogy elveszítettem a lelkesedést, mi több, a hitemet a netes párkeresésben, pedig én magam vagyok az élő példa, hogy igenis célt lehet érni, ha az ember úgy áll hozzá. Akkor mire fel ez a nagy kiábrándultság?

box_regisztralj_most.jpgKezdjük ott, hogy bárkivel beszélek, köp egyet, ha megemlítem a társkeresőt. De minimum arcot vág. Rosszabb esetben szánakozóan néz. Pedig van épkézláb elméletem a szükségességéről. Mi kell az ismerkedéshez? Ismerkedés. De ki az, aki nap, mint nap új társaságba esik be, illetve ha idegenek közé keveredik, hányan vannak potenciális felszedhető partnerjelöltek a felhozatalban? Szórakozóhely? Ne kelljen elmagyaráznom, hogy a komoly kapcsolatok általában nem ott köttetnek. Kocsmák? A tapasztalat azt mutatja, hogy a leghangosabb, illatos ingű srácok is csak a méregetést merik maguknak megengedni, illetve csak akkorra sikerül a bátorságot összekaparniuk, és megszólítani a kiszemelt (szerencsétlen) áldozatot, mikor már olyan magas a vérükben az alkoholszint, hogy ha hellyel is kínálnák őket, a szék mellé ülnének. Nem tudhatom, ki hogy van vele, de ilyen, és ehhez hasonló produkciókkal engem még nem sikerült levenni a lábamról. Munkahely? Na, ez aztán annyi magyarázatot sem érdemel, mint a szórakozóhely. Tehát marad a házibuli, a lehető legtöbb szingli idegennel, esetleg valakinek a valakije, aki épp magányos, és megoldható, hogy „véletlenül” összefussunk a közvetítőn keresztül. Hát nem épp egy álomsztori, de akár be is válhat. Nincs elég időnk, nincs elég alkalmunk, nem köttetik elég új ismeretség. A net kézenfekvő megoldásnak tűnik, de legalábbis egy próbát megér.
Az emberek mégis fintorognak, és én sem tudok meggyőzően ellenkezni, mert kicsit osztozom a szánalmasság érzésében. Nincs az az észérv, ami mellett ne félnék attól, hogy kétségbeesettnek tűnő lépés ez. Ami pedig igazolja mindezt, hogy a regisztráltak túlnyomó többsége is annak látszik, az adatlapok, képek, szövegek, pláne a leveleik alapján.

Írni kell magadról valamit. Tudtátok, hogy háromból minimum két fiatalember hobbija az olvasás, színházba és moziba járás? (Az entellektüellebb fajta színházba, múzeumba, és FILMSZÍNHÁZBA jár) Megnéznék én egy statisztikát a múzeumok látogatottságáról. Van egy fogadásom, hogy az nem őket igazolná. A fennmaradó egyharmad fele leszögezi, hogy nem is mutatkozik be, mert úgysem abból fogom megismerni, amit magáról ír. Részben jogos, de attól sem leszek bentebb, amit meg sem próbál megfogalmazni. Nézhetném ezt pozitívan, hogy legalább önkritikája van, és tudja, hogy két-három kerek mondatot nem tudna megfogalmazni, majd a magyar helyesírás szabályai szerint bepötyögni. De ezzel megint visszaértünk a szánalom kategóriához.

Jöjjön a személyes kedvencem: a képek. Nem tagadom, megszámlálhatatlanul sok vidám percet okoztak már nekem a lelkes próbálkozók. Gonosz vagyok, aláírom, de csak egészségesen. Azt, hogy gátlástalanul, hangosan kinevessem a sok idiótát, csak és kizárólag maguknak köszönhetik, mintegy kiprovokálják, hogy még a barátaimnak is mutogassam őket.

1313940537-0YwFMa.jpgKedvenceim az autókiállításokon, versenyautóban ülve fotózott csajozós képek, de emlékszem egy srácra, aki két(!) lányt karolt át a profilképén, az egyiknek fehér négyzet, a másiknak fehér téglalap volt a feje helyén. Nekem olyan kerek fejem van, hogy majd’ legurul a nyakamról, biztos nem tetszenék neki…
Vannak a csoportképes profilképesek, ők talán rögtön az elején egy kis játékra akarják hívni az érdeklődőt, mert először ki kell sakkozni, hogy konkrétan melyik a társkereső személy. Ilyenkor kicsit lehet reménykedni, hogy a leghelyesebb lesz az, de általában kiderül, hogy a legocsmányabb. Az külön gond, ha magáról az italozó társaságról a képen inkább az „ijesztő”, „be nem tenném a lábam közéjük”, vagy „a Jóisten mentsen tőlük” gondolatokra asszociál az ember agya.
Az sem szimpatikus, amikor látványosan utólag digitalizált papírképet tölt fel a jelentkező, mert egyből levágós, hogy talán még 5-10 éve kinézett valahogy, más szóval akkor volt utoljára vállalható, de a mai arcát, vagy alakját jobbnak látja a belső megismerése után megvillantani. Nem tudom, van olyan, akinek ezek nem tűnnek fel?
És nem elhanyagolható a negyvenes, ötvenes, gyakran festett hajú úriemberek, 30 éves zakóban, akik kivételesen nem minket, hanem magukat akarják becsapni, mikor a feleannyi korú lányoknak írogatnak „még mindig 25-nek érzem magam” szövegeket. Találkozhatunk negyven kilós, atlétatrikós formákkal, akik kínai piacos napszemcsiben pózolnak a vidéki diszkóban, vagy valami parasztház kapujánál, a Ladára támaszkodva. De rám ne verje egyik mátrasuttyói paraszt se, akinek a profilképét valami ól előtt lőtték. Ez a gondolat ébreszt fel általában a néha végtelennek tűnő röhögőgörcsből.

Az a gond tehát, hogy az ember önérzetét egy idő után sérteni kezdi, hogy rendesen ki kell szűrni azt az 1-2 valóban értelmes, és egészséges értékrenddel bíró partnerjelöltet, aki miatt eredetileg regisztrált, de amikor ez átlagosan 1darab/50 levél, akkor baromi hamar rá lehet ám unni. Ez egy ördögi kör, mert a normálisabbja inkább nem regisztrál, és várja a csodát, hogy belépjen az életébe, mert nem érzi magát a sorba illőnek. Így egyre csökken az aránya a fent lévő átlag normál embereknek, ezzel szemben nő az 5 éve regisztrált, valóban kétségbeesetteké. Így pedig egyre rosszabb képet fest magáról a magyarországi internetes társkeresés, és egyre lehúzóbb sztereotípiák épülnek köré, pedig nem kéne, hogy ez az egész akkora csoda legyen, mikor a bevásárlást is interneten intézzük már.

Mindezek mellett nem gondolom, hogy bűn benézni valamelyik társkereső oldalra, ha az ember kellő lelkesedést érez, sosem lehet tudni, hogy az ismeretlen nagy ő, valahol a távolban nem ugyanerre gondolt-e éppen. Illetve a tapasztalat azt mutatja, hogy a regisztráció meglépésével nő az esélye annak, hogy a következő héten megismerkedj valakivel egy házibuliban, és máris mindenkinek jó. Az odáig vezető úthoz pedig, mi mást mondhatnék ezek után, csak jó szórakozást tudok kívánni!


Szólj hozzá!

Címkék: szerelem társkeresés mélyvíz

A bejegyzés trackback címe:

https://foenix.blog.hu/api/trackback/id/tr154299623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.