Hamu és Feltámadás

Online kocsma! Dohányzó helyiség (kérjük használja a kihelyezett hamutálakat), asztalt biztosítani csak rendelés fejében tudunk, a földre köpni tilos!

Friss topikok

Kamaszkori traumák - Az én hősöm

2012.02.14. 12:48 mujure

Minden ember életében vannak, kell hogy legyenek példaképek. Szerencsés esetben több van (én ilyen vagyok), adott esetben a saját, közvetlen környezetben is van (szintén), de mindenkinek jut olyan is, akit távolról imád. Lehetnek ezek híres emberek, fiktív alakok, bármi. Tőlük tanulunk meg sok mindent az életről, a nehézségekről, a boldogságról. Ez a poszt az enyémnek állít emléket: óda egy kancsal cseh sráchoz, Pavel Nedvedhez.

Bármilyen hihetetlenül és túlságosan drámaian is hasson ez, pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor végleg, halálosan beleszerettem a fociba. 1998-ban, a franciaországi foci VB-n Michael Owen akkora gólt ragasztott az argentinoknak, hogy a kis, hét éves mujure eldöntötte, hogy ennél jobb dolog márpedig nincs. Akkor történt bennem valami, ami azóta is kicsit furává, mássá, nehezen emészthetőbbé tesz: fociszurkoló lettem. Azaz mindig, minden élethelyzetre a foci a válaszom, és ez azóta sem változott (csak bejött mellé a Pink Floyd). És mint ilyen, teljesen logikus, hogy saját személyes hősöm, példaképem is egy labdarúgó lett. Nedvedtől olyan dolgokat tanultam az életről, amiket remélhetőleg mindenki megtanul kiskamasz korában.

Bevallom őszintén, hogy fogalmam sincs mikor született az isteni Pavel (tipp: 1972), hol élte gyermekkorát (tipp: Prága) és hol kezdett el focizni (tipp: Sparta Praha), de mindezeket bárki kinézheti a wikipédián, be is linkelem ide, nesztek. (Megjegyezném, hogy a három tipp közül épp a legvalószínűtlenebb, az évszám lett helyes…) Az, hogy ezeket a dolgokat nem tudom a hősömről, nem fontos. Nekem ugyanis csak az a fontos, amit akkor tett le az asztalra, amikor azzá vált.

Amikor elkezdtem nézni a focit és csapatokat választottam magamnak, Nedved épp a Juvéba igazolt. A kezdeti időkben nem tűnt fel különösebben, egyike volt a világsztároknak (már akkor az volt), de én Del Piero miatt szerettem meg a Juventust. Aztán szépen lassan a játékával belopta magát a szívembe a szőke loboncos cseh. Egész egyszerűen soha nem adta fel, mindig leszegett fejjel, csendesen robotolt, szétfutotta a belét minden meccsen, és bár nem volt az a cselkirály, de a labdát oda tette, ahova akarta, nem lehetett nem imádni. A karrierje szépen ívelt felfelé, látszólag minden a legnagyobb rendben és békében telt, Nedved szépen lassan, 2003-ra a világ legjobb játékosainak egyike lett, én pedig kiraktam a falamra a poszterét, minden héten megnéztem a TV-ben és töretlen szeretettel csüngtem a játékán és ő akartam lenni. Nedved azonban ennél sokkal több lett.

nedved.jpgA 2003-as BL-elődöntő visszavágóján ugyanis a Real Madrid ellen először lőtt egy igen szép gólt, amivel eldőlt a továbbjutás, majd a meccs vége felé egy teljesen felesleges sárga lapot kapott, ami miatt ki kellett hagynia a döntőt a korszak másik legnagyobb csapata, a Milan ellen. Ez volt az a pillanat, amikor a világ akkori legjobb játékosa (megkapta az Aranylabdát is) saját hülyesége miatt volt kénytelen kihagyni élete mérkőzését. Tehetetlen düh volt bennem, egy 12 éves srácban, tudtam, hogyha a Juve veszít, az Nedved hibája lesz. Gyűlöltem érte, mert elvette az álmomat. És a Juve veszített. Azért veszített, mert nem volt ott Pavel Nedved.

Szóval, a sárga lap. A sárga lapnál derült ki, hogy Nedved mekkora ember, ugyanis egész egyszerűen sírva fakadt. A csapat ünnepelt, hiszen döntőbe jutott, egyik legnagyobb sztárja pedig ott ült a kezdőkörben és sírt. Haragudtam rá, de azt is láttam rajta, hogy mennyire bánja. Nedved ugyanis vigasztalhatatlan volt. Erre mit csinált? A bajnokságot behúzta a csapatával, leszegett fejjel tette tovább a dolgát a következő szezonban is, továbbra is harcolt, küzdött és focizott. Nem is akárhogyan.

Nedved életének következő fordulója egy évvel később jött, a 2004-es EB-n. Az a cseh válogatott az egyik legszimpatikusabb csapat, amit valaha láttam focipályán: ötletes játék, szellemes támadások és kitartó munka jellemezte azt a csapatot. Aztán az elődöntőben (megint) a görögök elleni meccsen sérülés miatt le kellett cserélni, a csapat kikapott, a görögök pedig megnyerték a tornát. Nedved ezután visszavonult a válogatottól, de aztán visszatért, hogy megmutassa a világnak, őt nem érdeklik a pofonok.
2006-ban történt, hogy a Juventust kizárták az olasz élvonalból és elvették a korábbi három bajnoki címüket bundázás miatt. Nedved azonban maradt a másodosztályban is, nem igazolt el, majd pár évvel később szépen csendben visszavonult, amikor úgy érezte, már nem tud segíteni.

Nedvedtől tanultam meg, hogy követünk el hibákat. Állandóan. Néha nagyobbakat, néha kisebbeket. Ő azonban csak azért is rendre felállt a padlóról, a csúnya kis kancsal fejét felemelte és azt mondta a világnak: basszátok meg, akkor megpróbálom még egyszer! Végül nem nyert BL-t, a cseh válogatottal sem ért el aztán nagy sikereket, de mindezek a dolgok nem rajta múltak. Nedved volt az az ember, aki soha nem adta fel, bármi történt vele. Ezek a leckék egy 10-16 éves kiskamasznak kellenek. Ez az a kor, amikor először leszünk tényleg szerelmesek, először csókolózunk, először iszunk alkoholt és kezdünk komolyabban elgondolkodni a világon, amiben élünk. Ilyenkor kellenek az olyan példaképek, akik sziklaszilárdak maradnak és megmutatják nekünk, mik azok a megfoghatatlan dolgok, amikről azt halljuk, hogy vagy helyes. És igen, eljön a pillanat, amikor nyíltan kiállunk mellettük.

Pavel_Nedved_1.jpgHetedikes koromban történt (tehát egy rakat új osztálytársam lett, lehetett újra felépíteni az imázst), amikor valami órán az osztályfőnököm (aki a harmincas éveiben járó fiatal nő volt) valamiért áradozott nekünk Paolo Maldiniről, aki az ő kedvence volt. Maldini egy valamiben hasonlított Nedvedhez (amúgy jóképű volt és védő): ugyanolyan kikezdhetetlen példakép volt. Csak a milanosoknak. Szóval, én nagy bátran kijelentettem óra közben, hogy márpedig szerintem Nedved az isten és a Juve kenterbe veri bármikor a Milant. Erre kaptam tőle egy iszonyatosan lenéző pillantást és a következőt mondta (igen, szó szerint emlékszem): „Ja, mert olyan szexi a szőke lobonca, mi?” Azt hiszem, ekkor utáltam meg az ofőmet. Az egy dolog, hogy pedagógiailag sem árul el sokat róla az a tény, hogy egy 12-13 éves kissrácot egy komplett osztály előtt aláz meg, mert az osztály persze jól kiröhögött, hogy milyen kis nyomi is vagyok én, hogy ez alapján választok focistát magamnak. A másik fele persze az, hogy az a nő nem értett meg se engem, se Pavelt. Nem értette azt se, hogy más példaképét (pláne egy gyerekét), egyszerűen nem bántjuk. Viccnek szánta persze, ma már nem haragszom rá ezért, ettől még élénken megmaradt bennem az, hogy kiálltam a hősömért és bár nem lehetek túl sok mindenre büszke eddigi életemben, de erre mindenképp az vagyok.

Az érme egyik oldala szerint Pavel Nedved egy igazi lúzer, aki a legfontosabb pillanatokban hibázott/sérült le, de a másik szerint, az enyém szerint egy (nincs jobb szó rá) kibaszott nagy hős.


1 komment

Címkék: foci isten legenda

A bejegyzés trackback címe:

https://foenix.blog.hu/api/trackback/id/tr924101599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.