2012. június 8-án elkezdődik a labdarúgó Európa-bajnokság. Új sorozatunkban szépen sorba vesszük a résztvevő országokat, és mindenfajta feltétel nélkül gyűlöljük őket. Mert mi ilyenek vagyunk, minden ország utálatunk tárgya, pláne, ha EB-n is szerepelnek a köcsögök! Ezúttal az egzotikus Jugoszlávia egyetlen képviselőjéhez utazunk, irány Horvátország!

„Az a mi tengerpartunk, mujure! Ezt te is tudod!” – kezdi szkr, ha a horvátokról van szó, aztán dühösen kirohan, az ajtót becsapja maga után és elmegy leinni magát. Keserű dolog ez, Trianont megemlítettük már, de persze valahol az is jogos, hogy ez a barbár, alapvetően önmaga fenntartására alkalmatlan népcsoport (a.k.a. szlávok) végül is tulajdonképpen csak visszakapta az országát. Ettől függetlenül persze az a mi tengerünk, elvégre ők akarták, hogy mi ott legyünk, szóval igazán nem értem azt a hőbörgést, amit az első világégés után produkáltak…

De menjünk csak kicsit visszább az időben, hiszen közvetve bár, de egy horvát ember tehet arról, hogy milyen lett a mai Magyarország képe. Meg úgy az egész XX. századé. Ha nincs Jellasics, bizony megnyerjük a szabadságharcot – ez olyan tétel, amit soha senki nem vonhat kétségbe. Ő volt az, aki megtámadott minket elsőként, a köcsög osztrákok utolsó talpnyalója volt ez a senki! Hál’ Istennek azért elsőre Móga még megverte őt, de Jellasics egy olyan láncreakciót indított el, ami végül az elkerülhetetlen vereséghez vezetett.
Nézzük meg, mi lett volna, ha megkapjuk a jól megérdemelt szabadságunkat! Talán még a horvátoknak is visszaadtuk volna az országukat (ehelyett végül nagyot szoptak, további 70 évig várhattak, szóval öngólt is lőttek, nem is kicsit), mi pedig elindulhattunk volna a teljes fejlődés (a dualizmus „fejlődése” egy nyilvánvaló, hatalmas hazugság) útján, ahol bekapcsolódhattunk volna a kapitalizálódó Európa kellemesen felfelé ívelő spiráljának pályájára. Trianon nem lett volna, talán még a világháborút is megússzuk, meggyőződésem, hogy Hitlerrel se lett volna annyi gond, hidegháború meg pláne nincs, vagy ha van, mi a jó oldalon állunk. Ma pedig nem egy kisdoktorin vitázna az ország, hanem azon, hogy melyik egzotikus karibi szigetre menjünk nyaralni. Szóval mindenki jobban járt volna.
Azért tehát, hogy nem így történt, csak és kizárólag Josip Jellasicsot tehetjük felelőssé. De hogy ezért utáljuk a komplett horvát népet? Naná, mégpedig azért, mert az ostoba, mérhetetlenül egyszerű horvát emberek nemzeti hősként tekintenek erre az utolsó szemétre! Még szobrot is állítottak neki, és konkrétan Zágráb főterét nevezték el róla. Beszéljük meg még egyszer: az embert, aki közvetve bár, de tehet mind Magyarország, mind az európai- és világtörténelem legsötétebb időszakáról, Horvátországban nemzeti hősként tisztelik ahelyett, hogy inkább bocsánatot kérnének miatta, ha már a németeknek is kellett a Holokauszt miatt. Elképesztő.

Ez az arcátlanság csak megmutatja nekünk a horvátok igazi arcát: egy fejlődésében hátrább lévő, elmaradott, barbár népcsoport egyik európai képviselője. Ugyanolyanok, mint a szerbek, a montenegróiak meg még nem tudom milyen formációk alakulnak majd ki. Jó pár évtizeddel és fejlődési szinttel le vannak maradva, még hozzánk képest is, nemhogy a Nyugathoz mérve. Itt van nekünk mindjárt a délszláv háború, ami arányaiban nézve bátran hasonlítható a XX. század bármely véresebbnél véresebb háborújához vagy diktatúrájához. Ami a kilencvenes években tőlünk közvetlenül délre történt, arra nincs bocsánat és bizony ugyanannyira a horvátok bűne, mint bármelyik másik résztvevőé. Miután Európa már 50 éve tudta, hogy ilyeneket NEM csinálunk, inkább csendben, a diplomácia segítségével harcolunk egymás ellen, nem fegyverekkel, na akkor jönnek ezek a horvátok, és eszetlenül elkezdik irtani saját népüket, mert én ugyan nem látok különbséget egyik-másik között… A horvátok Európa tolószékesei: a fejlődésben sajnálatosan visszamaradottak, de a lobbinak (turizmus, mi? olasz városokat lopnak egy az egyben, lásd még: Dubrovnik) köszönhetően valahogy róluk mégis kedvezőbb kép terjedt el, mint a többi hasonló szerencsétlen esetében. Ne hagyjuk befolyásolni magunkat!

A horvát labdarúgás kissé ironikus módon éppen a háború idején élte fénykorát, illetve annak végén, 1998-ban, amikor a csodageneráció bronzérmet szerzett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Jugoszláviaként, együtt indulva a szerbekkel – akiknek szintén ütős kis csapata volt akkoriban – simán megnyerhették volna, akkor tényleg csak teli pofával röhögni tudunk rajtuk (avagy hatalmas horvát öngól 2.0). A csodálatos Davor Suker óta csak árnyéka önmagának a kockaterítő-mezes horda, hol itt vannak, hol nem. Most éppen igen, de őszintén szólva a selyemfiú Modricon kívül nem sok jegyzett horvát focista jut eszembe, és az ő nevét se ismeri egy olvasó se rajtam kívül. Amúgy csoportharmadikok lesznek, megelőzik az íreket, de az olasz-spanyol duó mellett jó csapattal se sok esélyük lenne.

A sorozat korábbi tagjai itt érhetőek el.