Nyilván számtalanszor hallottátok már a szomorú történetet Magyarországról, ahol megpróbálta néhány lelkes fiatal megváltoztatni a történelmet, de aztán szegények elbuktak, mert... Nos, döntse el mindenki maga, hogy miért, van aki szerint egyszerűen mi örökké lúzerek maradunk, mások úgy vannak vele, hogy ha nincs Jelasic, akkor nincs vereség sem, megint mások Kossuthot, de vannak, akik Görgeyt hibáztatják. Szerintem például nem is buktak el. Erről lesz most szó, hogy legközelebb menőzhessetek a haverok előtt, mikor előkerül a Téma, mely szerint a magyarok a Világ Lúzerei.
Először is muszáj elmondanom, hogy kurvára idegesítő az a fajta hozzáállás, amivel ma Magyarországon a nemzeti ünnepeket kezeljük. Komolyan mondom, az a gyászos hangulat, ami egy-egy ilyen alkalommal elkapja a komplett lakosságot, egészen egyszerűen kiakaszt. Tegyük tisztába a dolgokat, mert láthatóan teljesen el van mindenki tévedve ezzel a dologgal kapcsolatban.
Mindenekelőtt az ünneplés szó nem azt jelenti, hogy egy perces néma gyász. Ez például egy tök jó kiindulópont a következő évekre. Gondoljatok bele! 1848. március 15-én valami olyan történt, ami azelőtt soha. A fiatalok fogták magukat és elvették, ami az övék! Úgy voltak vele, hogy ez így már nem fasza, meg éljen a szabadság, meg hasonló lózungok, aztán egy szép napon Petőfi elszavalt egy verset valahol, ami biztos nem a Nemzeti Múzeum lépcsője volt, felolvastak mindenféle követeléseket, sziesztáztak egyet (mert akkor még volt szieszta, amit ők is tiszteletben tartottak), aztán elfoglaltak egy nyomdát, kiszabadítottak egy politikai foglyot és még arra is volt idejük, hogy a végén színházba menjenek.
Fontos lenne megérteni, hogy amit mi egy négynapos hosszú hétvége kezdeteként élünk meg és örülünk neki, hogy végre pihenhetünk egy kicsit, az valójában egyike azoknak a napoknak, amik bizonyítják, hogy van értelme foglalkozni ezzel az országgal. Egyike azoknak a napoknak, amik bizonyítják, hogy a nagy dolgokhoz fiatalok kellenek. Mindig kicsit ingerültebb leszek, mikor egy politikus március 15-ről magyaráz annak a párezer embernek, aki azért van ott, hogy őt hallgassa. Ezek a birkák ott állnak és egy szó nélkül tűrik, hogy elmagyarázzák nekik: március 15. arról szól, hogy faszán meg lehet csinálni a szabadságot, de persze most már nincs erre szükség, hiszen ők már kivívták nekünk. Azt a szabadságharcot leverték, rémlik? Ahogy később az összeset. A forradalmat viszont megnyertük és ennek vajmi kevés köze van a politikusokhoz, valójában egy dadogó, bukaresti papgyerek volt az, aki elindította az egészet. Hallott már valaki Sükei Károlyról? Ő volt az, aki észlelte, hogy a srácok elpofázzák az időt a Pilvaxban, úgyhogy kiment a mai Petőfi utcába, kirakta a falra a 12 pontot és elkezdte magyarázni az embereknek, hogy mi az. Ó igen, azt említettem, hogy dadogott? Ennek ellenére kábé 30 ember meghallgatta és mikor egy titkosrendőr el akarta vinni az elmegyógyba, akkor nem engedték neki. Nem győzöm hangsúlyozni: a csávó dadogott. De nem hülyének nézték, hanem komolyan vették. Ilyen apróságokból verődött össze aztán a tömeg, amelyik megváltoztatta Magyarország történelmét örökre.
Persze, nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy végül bebuktuk. Nem a forradalmat, hanem a szabadságharcot. Fiatalos lendülettel hirtelen beleszaladtunk valami olyasmibe, amire nem volt senki felkészülve: kiderült, hogy valójában mindenki egyetért a szabadság követelésével. Ha ez nem győzelem, akármi is lett a vége, akkor mi az?
Március 15-nek nincs üzenete. Minden egyes évben azzal jön mindegyik politikus, aki beszédet mond a város valamelyik frekventált terén felállított színpadon, hogy március 15. valamiféle üzenettel szolgál. Hadd oszlassam el a tévhitet: nincs ilyen üzenet, nekik pláne nincs. Ennek az ünnepnek pusztán annyiban van jelentősége, hogy emlékezteti az éppen aktuális fiatal generációt, hogy meg lehet csinálni. Hogy el lehet zavarni a kurva anyjukba azokat, akik meg sem próbálnak segíteni, holott hatalmuk éppen lenne hozzá. Hogy lehet azt mondani, hogy hagyjatok minket békén, majd mi megcsináljuk rendesen. 1848. március 15-én nemcsak együtt lélegzett mindenki, aki a Nagykörúton belül volt, hanem effektíve csináltak is valamit. Bő egy évvel később pedig elkezdték használni a korona nélküli címert, ami máig a Köztársaság jelképe, és amit érthetetlen okokból mi mégsem használunk.
A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség mára közhellyé vált triója abszolút megállja a helyét ma is. Nem kell tüntetni menni. Gondolkodni viszont muszáj. A történelmünk során többször is a mi korosztályunk volt az, akik megmutatták, hogy meg lehet csinálni, hogy meg kell csinálni és hogy nekünk kell megcsinálni. És ebbe a "mi"-be beletartozhat 0-400 éves korig bárki, aki márciusi ifjúnak érzi magát (én éppenséggel januári vagyok, de ez a mondanivalón az égvilágon semmit nem változtat).
Nem érdekel, ha fingod sincs, hogy ki, mikor, hol nyert/vesztett. Nem érdekel, ha nem ismered fel Kossuthot vagy Deák Ferencet, sőt, az sem érdekel, ha nem tudod fejből a Nemzeti dalt. Az viszont már-már bűn kategória, ha pont ma felejted el, hogy mekkora felelősséget akasztott a nyakadba pár viszonylag intelligens fiatal. Nem kértük, ez igaz. Viszont ezen már egy kicsit késő idegeskedni, úgyhogy inkább fogadjuk el a tényt, hogy idővel muszáj lesz forradalmat csinálnunk.
Már csak azért is, mert ez amolyan magyar szokás.
Az utolsó 100 komment: