Meghalt Csurka István. Furcsa leírni, de ez van. Ennél talán csak azt lesz furább leírni, hogy "Meghalt Horn Gyula". Mindkettő az a fajta ember, akiről azt gondolnánk, hogy egyszerűen képtelen meghalni. Az a fajta, akiről nagyon nehezen, de végül csak megfelejtkezünk, aztán egyszer csak megint róla szól minden hír. Ez van, ha az ember sztár.
Mert Csurka az volt, ehhez nem férhet kétség. Kiskoromban nagymamámnál punnyadtunk, mikor március 15-én a Hősök terén tartotta szokásos Trianon-hisztériáját a MIÉP, mivel ott az erkélyről is lehetett nézni az akciót. Valószínűleg akkor dőlt el, hogy nagyon-nagyon messze vagyok a jobboldaltól, aminek az értékeit amúgy családom túlnyomó része képviseli. Azt viszont meg kell adni, hogy már ilyen fiatalon is iszonyatosan nagy hatással volt rám, hogy egy brutális tömegben mindenki együtt remeg a dühtől egy kövér csávóval, aki pár száz méterrel arrébb kidülledő szemekkel és vörös arccal üvölti, hogy mit tettek velünk ezek a rohadt zsidók mocskos tolvajok. Egyből éreztem, hogy ez az ember sztár, láttam, hogyan képes teljesen megbabonázni az embereket azzal, hogy a frusztrációikat kiüvölti helyettük egy színpadról. Őszinte beleéléssel játszotta a bohócot.
Csurka Istvánt egyik napról a másikra végül csak lehúzták a vécén, ahogy később a haverját, Hegedűs Lórántot is, aki amúgy pontosan ugyanaz a kaliber, ő is megérdemel majd egy postot, ha véletlenül úgy döntene, hogy megtér Urához. Nyilván volt előjele a süllyesztőnek, lehetett tudni, hogy mennie kell, mert egészen egyszerűen politikailag vállalhatatlan, egy ilyen emberrel soha nem lehet nyerni, túl őszinte, túl ösztönös. De Csurka túlélt.
Írt, zsidózott, lobbizott saját maga mellett rendíthetetlenül. Őszintén szólva én már rég nem vártam volna, hogy felbukkan, aztán egyik napról a másikra az Új Színház intendánsi posztját szánták neki, hogy nyugodtan hőzönghessen végre viszonylagos médiafigyelem mellett. Azt, hogy Gyurcsányról muszáj drámát írni például annyival intézte el, hogy „Függetlenül attól, hogy mi lesz az igazságügyi elemzése a dolognak, a magyar irodalomnak, művészetnek is el kell rendezni ezt a szélhámosságot”, vagyis kurva mindegy, hogy ki mit mond, ezt a csávót legalább egyszer színpadon is agyagba kell döngölni. Amúgy pont ezt megértem, részemről annyiszor és úgy rúghat bele bárki Gyurcsányba, ahányszor csak akar, de mindenképpen fontos kiemelni, hogy külön említésre méltónak gondolta, hogy mindegy, hogy mi lesz, akkor is.
Csurkáról tegnap kiderült, hogy még az is lehet, hogy halandó. Kevés olyan ember van, akinél ezt nehéz elhinni, de ő közéjük tartozik. Annak ellenére, hogy véleményem szerint egyszerűen csak őrült volt és egyáltalán nem tartom nagy embernek, be kell látnom, hogy volt egy karaktere. Ha nem is nagy, de legalább híres ember volt. És hatásos is. Csurka István minden szempontból a magyar politikai élet Elvis Presleyje: egy egész kis vallást teremtett meg, aminek mindenki fejében ő az első prófétája. Még az is lehet, hogy egyszer post lesz a Legenda vagy valóság?-sorozatunkban a körülötte kialakult legendákról, miszerint nem is halt meg valójában, hiszen Bazonbattyán éppen tegnap látták. Ez van, ha az ember nemcsak sztár, hanem, bizonyos körökben, isten is.
