Régóta gondolkoztam azon, hogy megírom ezt, de eddig soha nem tudtam kisajtolni magamból. Egyrészt azért, mert az egész témától rosszul vagyok, másrészt pedig mert túl általános jelenség. Azt hiszem, mindennek ellenére azért érdemes így ősz derekán elgondolkozni egy picit, hogy mit is jelent a depresszió.

Két részre bontanám az egészet. 1 a hirtelen depresszió, 2 a derengő depresszió. Először is a halálesethez, vagy nem várt eseményhez kötődő depi. Azért irritál engem ez a téma, mert saját magamból kiindulva nem tudom megérteni. Ez akkor van, amikor az ember elveszít valakit, amikor az életében hirtelen változások állnak be, vagy amikor valami visszafordíthatatlan történik. Köcsög leszek, de azt mondom, hogy ez a depressziótípus csak akkor jelentkezik, amikor van valami, amihez az ember nem elég, hogy feldolgozzon.

Értem, hogy az ateista ember miért akad ki valakinek a halálán. Egyértelműen eszébe juttatja, hogy ő is meg fog halni, de miért sírnak a temetőben a hívők? Hiszen a barátjuk-ismerősük-családtagjuk egy jobb helye került, és minden tök jó neki. Akkor ez lenne a feltétel nélküli, legalizált önsajnálat? Amikor senki nem ítél el minket, hogy rákényszerítjük magunkra azt, hogy ne nevessünk egy jó viccen? Amikor a lányok büntetlenül zabálhatnak csokit, a férfiak meg leihatják magukat a sárga földig? Igen. Én azt mondom, hogy aki depressziós, az egész egyszerűen csak gyenge. (Nem szabad elfelejteni, hogy itt nem arról van szó, hogy szimplán szomorú vagy, vagy hiányzik valaki. Persze, hogy szomorú vagy, ha meghal valakid, de nem leszel depressziós.)

Az olvasó most vetheti rám az első követ: „Persze, könnyen beszélsz Egész életedben nem történt veled annyi szar, mint velem múlt héten. Fingod sincs róla, mit jelent ténylegesen depressziósnak lenni.” Nos, 1. ezeket a köveket dobálja, aki ismer.  2. MINDENKINEK szar, csak nem mindenkinek ugyan akkor. Elhiheted, ha depressziós vagy, ugyan azt a bizonyos érzést éled át, mint az, aki két hónapja volt dobva, vagy halt meg valakije, vagy veszítette el az állását. Rossz velejárója a depressziónak, hogy aki beleesik, elhiteti magával, hogy senkinek nem olyan szar, mint neki, és senki nem tudja megérteni. Ez a legnagyobb fasság a világon. Majdnem mindenki meg tudna érteni, majdnem mindenki tudja, hogy mit érzel, és majdnem mindenki érezte is már.

Ennyit a hirtelen depresszióról. Ami viszont az őszt illeti… Van egy olyan fajtája a depressziónak, amit valójában semmi fontos dolog nem vált ki. Egész egyszerűen csak megjelenik, és ráül az ember nyakára. Nem hal meg senki, nem dől össze egy világ, egész egyszerűen megjön az ősz (teszem azt), és az ember egy sétálóutca padján ücsörögve, sörrel a kezében elgondolkodik pár dolgon. Melankolikus elmerengés közben pedig valahogy rohadtul szomorú lesz. Na, én erre mondom azt, hogy ez az érzés nem semmi. Ez az érzés iszonyatosan izgalmas. Ekkor az ember egy pillanatra megérzi, hogy mennyire kis rohadt életet él, mennyire nem tesz hozzá semmit az emberiséghez, és amit csinál milyen fölösleges. Nagyon hasznos, és kijózanító, és szerintem ez nem valódi depresszió. Ez inkább az a két nap, amiben az ember az előző hónapokban felgyülemlett mindenféle nyomást, idegeskedést és stresszt, amit nem vezetett le bulizás közben, egy nyugodtan, lassan szivárgó csapon át kiereszti magából.

Utána pedig a világ legboldogabb embere is lehet belőle.